Néhány szóban a VIII.-X. századi magyar fegyverekről… 2. 

A cikksorozat nem kíván teljes értékű lenni, sem a médium, sem a terjedelem, sem az iró felkészültsége nem alkalmas erre. De hiszem, hogy néhány információ morzsával is lehet tudást adni, ezáltal az általános műveltséget is bővíteni a tisztelt olvasónál és az érdeklődőket arra sarkallni, hogy nézzenek utána a témának és legyenek jártasabbak ebben, mint a cikk írója.

 

Szkíták, hunok , avarok, magyarok harcosait rettegték egykoron Európában. Olyan fegyverrel rendelkeztek, amely koruk legfejlettebb harci eszköze volt. Ők voltak az íjfeszítő népek, fegyverük a rettegett merevszarvú visszacsapó íj. Méltán szólt hát a középkori imádság: A magyarok nyilaitól ments meg Uram minket!

Igaz magyar ember ma is ha íjat lát, megdobban a szíve.

Nézzük milyen is volt hát ez a világraszóló fegyver.

 

A rekonstrukció nem is oly egyszerű, az egykoron oly híres magyar íj készítését a mai gyártók a részleges sírleletek,  - állítólag az orosz sztyeppe mocsaras részein maradt fenn teljes egészében VIII. századi magyar íj – és fennmaradt korabeli ábrázolások alapján teremtették újjá. Mint oly sok nagyszerű magyar érték az íjkészítés tudománya is elveszett az eltelt több száz év alatt.

 A magyar íj anyaga:

Az íj alapanyaga fa, juhar, nyír, kőris, melyet fiatalkorában kalodába kényszerítve a kellő formára neveltek. A famagot belső felén szarvasmarha vagy bivalyszarvból származó szarulemezekkel, külső felén marha vagy szarvas lábszárból származó inakkal társították, mindez tokhalfélék úszóhólyagjából származó halenyvvel összeragasztták. Az íjat bőr vagy fakéreg borítással látták el, csontlemez díszítéssel a középen a markolatnál, kifutónál és a végeken lévő szarvaknál. Erős zsinór bandázsolással a szarvak és a karok , valamint markolat találkozásánál.

Az ideg vagy húr, állati ínból, vagy inkább állati bélből sodrással készülhetett.

 

A magyar íj szerkezete:

Mit is nevezünk merevszarvú visszacsapó íjnak?

A honfoglaláskori magyar íj a korabeli nyugati típusú botíjaknál az ún. long-bow-nál másfél-kétszer nagyobb hatótávolsággal rendelkezett. Amaz egyszerű kialakításához képest a merevszarvú visszacsapó íj egy összetett rugós szerkezet. A famag külső felén az állati ín a nyújtó igénybevételt bírta, míg a belső felén a szarú a nyomó erőhatásoknak állt ellen. Az ily módon készített íj egy egyszerű faíjhoz képest többszörös igénybevételt bírt, élettartama többszöröse volt a botíjnak.

Nyugalmi állapotából felajzva ellentétes görbületet – C alakot – vesz fel, ekkor már tárolódik benn az energia, mely kihúzáskor még fokozódik. Lövéskor eredeti alakját igyekszik reflexszerűen visszanyerni. A végeken látható fa vagy csont szarvak emelőként gyorsítják a vesszőt. Ehhez a szarvaknak a karokkal egy meghatározott szöget kell bezárniuk, különben az emelőelmélet nem működik.

Van olyan elmélet, mely szerint összeragasztás nélküli laprugós szerkezet volt magyar íj, amelyet a bőrözés, bandázsolás fogott össze. Mérnöki számítások alapján ilyen szerkezettel elérhető a 600-700 méteres hatótávolság. Azonban ilyen módon készült íjról nem tudok.  

Legenda szerint a Boszporuszt átlövő janicsár vesszője 800 métert repült, ez nem túl hihető, mivel Magyarországon a legnagyobb távolság 350 méter, melyet merevszarvú visszacsapóijjal lőttek tudomásom szerint.

A nagyobb hatékonyságú merevszarvú íj kezelése nem torzította el az íjász testét, míg a korabeli angolszász íjak kezelői nem ritkán púposan, ferde gerinccel kerültek sírba. Megfelelő teljesítmény, hatótáv eléréséhez olyan erős, 100 angolfont feletti erősségű íjakat alkalmaztak, mely megrongálta testüket. 

 A magyar íj alkalmazhatósága:

A korabeli krónikák szerinti oly híres harcmodor, mely szerint a menekülést színlelő magyar lovasharcosok, nyeregből visszafele fordulva íjaztak ellenfelükre és semmisítették meg az üldözésükre indult, felbomlott hadrendű nyugati seregeket, nagy fegyelmezettséget, ügyességet, magasszintű lovastudást és magabiztos íj kezelési készséget kívánt.

Eleink gyermekkoruktól gyakorolták be az íj kezelését, acélozták meg testüket a fegyver használatához, íjjal történő játékkal, vadászattal.

A messziről történő megsemmisítő nyílzáport, kb. 45 fokban felfelé tartott íjból útjára küldött vesszők okozták, melyek súlyos hegyükkel nagytömegben egy összetömörülve felállott hadrend ellen nagy pusztítást okozhattak akár több száz méterről. 

Célzott lövés leadására az erős íjjak akár 60-80 méterről is képesek lehettek.

Összehasonlításképpen ma a talpas íjász versenyeken 30 méternél messzebbre ritkábban helyeznek el célt, ennél messzebb csak a talajra kijelölt területet lőnek célként, a lovasíjászok pedig gyengébb íjakkal 5-15 méteres távokra íjaznak általában. 

 

Érdekes kérdés pl. a honfoglaláskori lövési technika. Alapvetően eleink lovasíjászok voltak, így a fegyvert úgy használták gyalog is, ahogy lovon lehetséges, tehát nem archoz húzták az ideget, hanem mellkashoz vagy vállgödörbe és ösztönösen célzott lövést hajtottak végre vagyis kétszemmel a célt követve „célzás nélkül lőttek”.

A mediterránnak nevezett  húrfogás – egy ujj a vessző felett, kettő alatta húzza az ideget – a legbiztosabb, legpontosabb lövési technika, világhírű lovasíjászaink ma is így lőnek. A mongol húrfogás, mivel a hüvelykujjat veszi ígénybe, íjászgyűrű alkalmazását ígényli, ilyet pedig ezidáig nem találtak honfoglaláskori sírban.

 

Most nézzük meg a visszacsapó íjakat fejlődési sorrendben, az őket használó népekről elnevezve azokat.   

A szkíta íj merev szarv nélküli visszacsapó íj, jellegzetesen görbült véggel a húrbeakasztásnál.

A hun íj egy könnyű, általában karcsú íj, már megjelent rajt a merev szarv. Többségében asszimmetrikus felépítéssel. Aszimmetrikus az azt jelenti, hogy a középen lévő markolathoz képest az alsó íjkar rövidebb, mint a felső. Ennek magyarázata lehet, hogy így az íj nem ver rá a ló farára, hátrafelé forduló használatkor. A másik előnyként magyarázható tulajdonsága, hogy a markolás miatt az íjon a vessző nem középen fut ki, amely középtől való eltolódást az alsó íjkar rövidsége kiegyenlíti. Egyesek szerint az aszimmetrikus íjak helyes használata, ha lövéskor engedjük kissé előredőlni az íj testet.   

Az avar íjakra az előzőekhez képest a vaskosság, a vége felé kiszélesedő merevszarv a jellemző. Erre az időre teszik a páncéltörő nyílhegyek, nehéz, vaskos nyílvesszők megjelenését, ehhez kellet az erősebb, robosztusabb íjkialakítás.

A magyar íj ismét kecsesebb, hajlékonyabb, vékonyabb szarvakkal van ellátva. Felaljzva a legszebb kettős halom alakkal rendelkezett.

A mongol, tatár íjakra jellemző a hatékonyságot növelő húrzsámoly, húrütköző. Holott állítólag a tatárjárásnak nevezett időszakban még ez a kiképzés nem létezett az íjakon, csak később jelent meg az íj karjának és szarvának találkozási pontjánál.

A török íjak jellemzően a leghatékonyabbak, legnagyobb hatótávúak, a legrugalmasabb anyagúak, szerkezetűek. Lealjzva C vagy szinte O alakúra visszahajlanak ellenkező irányban.

Érdekességként megemlítjük, a trianguláris íjat: pl. az asszír íj, felajzva, feszítve háromszög alakú, nem görbe. Az indo-perzsa íjak pedig gyakorlatilag húrütköző kialakítás nélkül széles karukkal találkoztak az ideggel. Az indián íjak általában egyszerű szerkezetűek, botíj szerűek.

 

A magyar harcászatban, ha a szkítákat, hunokat, avarokat rokonoknak, őseinknek elfogadjuk, adott kor szerint szinte minden felsorolt íjtípus képviselte magát.

A török hódoltság idejében pl. a török tipúsú íjak használata lehetett az elterjedt a magyar végvárakban is. 

Biztosan állíthatjuk a Kárpát medencétől nyugatra nem készítettek merevszarvú visszacsapó íjat, nem rendelkeztek az ehhez szükséges tudással, tapasztalattal. A magyar íjat a honfoglalás korában csodafegyvernek tekintették.

   

Tisztelet az ősöknek, szeretet a barátoknak:

 

                                                                                   Lozsi Géza

Zugó Nyilak Történelmi Íjász Egyesület